A szövött, kötött és egyéb felületképző eljárással előállított kelméken kívül a különböző bőrök és szőrmeféleségek is elvileg a ruhaipar alapanyagai. A mostani összeállításban a valódi bőrökkel foglalkozunk kivonatosan. A valódi nyersbőrök esetében nemcsak az elsődleges megmunkálási műveletek számítanak különlegesnek egy textiles számára, hanem a hasznos felületek eltérő méretéből adódó szabási feladatok és a speciális konfekcionálás módozatok is. Utóbbiról egyelőre csak annyit, hogy pl. a bőrök a sűrű rostja miatt csak olyan tűkkel varrhatók, amelyek a beszúráskor nemcsak szétfeszítik, hanem elmetszik a rostokat; a bőrök kényesek, így az anyagtovábbítási körülményekre, a szakadást elkerülő öltéssűrűségre kiemelten ügyelni kell, továbbá a hőmegmunkálásnál figyelemmel kell lenni a hőérzékenységre, stb. A néhány felsorolt egyedi tulajdonság alapján is látszik, hogy a bőrruhakészítés különleges szakértelmet, speciális technikai hátteret, sajátos kellék- és segédanyagokat, esetenként egyedülálló technológiákat igényel. A valódi bőrök helyes ruhaipari feldolgozásához - a textilanyagokhoz viszonyított konfekcionálási különbségek mellett - fontos az alapanyagok "előéletének" megismerése is. Mielőtt a bőrtermékek "ruhaipari anyag- és áruismereti" vonatkozásaira vázlatosan rátérnénk, a bevezetőben még annyit, hogy egy valódi bőrből készített zakóhoz kb. 6 db.-, kabáthoz kb. 15 db. különböző méretű azonos külsőképű-, vastagságú-, egyéb tulajdonságú, azaz homogén bőr szükséges.

A bőrkikészítés kialakulása, a bőrruha-viseletek elterjedése

A bőrfeldolgozás legalább 4-5000 évvel ezelőtt már ismert volt, így megelőzte a fonást, szövést, a textíliák előállítását. Az emberi test védelmére (hideg, sérülések, stb.), takarók céljára, fekhelyek készítésére először az állatról lefejtett szőrmés állapotú bőröket használták, azonban ezek nedvesen rothadtak, szárazon keményedve törékennyé-, nehezen viselhetővé váltak. Így vált szükségessé a tartósítás meg-ldása, a kezdetleges kikészítési módszerekkel a lágyság megóvása. Területenként változó "technikákat" alkalmaztak, így a füsttel történő konzerválás, a különböző növényi kivonatokkal végzett- ill. zsíros cserzések mellett, pl. az eszkimóknál a bőrrágás is elterjedt.
A kezdeti "konfekcionálási" törekvéseknél a kisebb bőrdarabokat úgy dolgozták össze, hogy a kő- vagy csonteszközökkel kilyukasztották az összeerősítendő részeket, majd állati béllel-, növényi rostokkal összekapcsolták. Előrelépést a csontból- ill. halszálkából készített tűkkel és fonalakkal végzett öltögetés jelentett, így alakult ki a varrás ősi módszere.
A népesség növekedésével és a textilanyagok-, eljárások fokozódó alkalmazásával a textilruházat vált meghatározóbbá, azonban a bőr nem szorult háttérbe.
A bőr tartóssága, kiváló kopásállósága és igénytelen kezelése elsősorban a férfiak fontos "munkaviseletévé" vált (lovaglás, vadászat, stb.). A bőröket később minden korban használták ruházkodásra, az adott ízlésnek megfelelően a szabók előszeretettel dolgozták fel szinte a teljes néprétegek számára. Hosszú ideig azonban a bő-kidolgozás és a bőrruházat előállítás kisipari módszerekkel folyt. A céhek jelentős szerepet vállaltak e szakma továbbfejlesztésében is, igazi fejlődést ebben is az ipari forradalom hozott, a bőrruhakészítés technikáján felül javult a bőrök minősége, választékuk szélesedett.
A könnyen kezelhető, sportos, kényelmes ruhadarabok iránti igény egyre fokozódott (több szabadidő, sportmozgalmak, nők munkábaállása, stb.), a növekvő igényekkel a korszerű bőrruhakészítő gyárak, bőrprofillal kiegészült konfekcionáló üzemek vették fel a versenyt.
A későbbi időkben megjelenő és egyre jobb minőségű, változatos ill. a rendeltetési céloknak mindjobban megfelelő egyedi műbőrök csak az olcsóbb alapanyagválasztékot bővítették. A valódi bőr kiemelkedő "természetes tulajdonságai" pótolhatatlannak bizonyultak, az értékes és magas színvonalú bőrruházati cikkek iránti kereslet töretlen...
A széles termékskála jellemzésére, pl. mellény, nadrág, szoknya, zakó, blézer, dzseki, szafári, kiskabát, átmeneti és télikabát és számos sportruházati cikk, stb. tartozik a bőrruházatok közé.

A nyersbőrökről röviden

A ruházati célra alkalmas alapanyagok eredetét tekintve szelíd- ill. vadbőrök egyes fajtái kerülnek előtérbe. A csordában élő ill. istállóban tartott tenyészállatokról nyerik, az ún. szelíd bőröket, a főleg kontinensünkön kívüli területeken szabadon élő állatokról származnak többek között a vadbőrök.
A ruházati célra, borjú, marha, bárány, juh, kecske, sertés, őz és szarvasbőröket használnak elsősorban.

A bőr szerkezeti felépítését tekintve három elkülönülő réteg jellemzi (kívülről befelé haladva a keresztmetszeti részek):
ˇ felhámréteg (a bőr 1 %-át teszi ki) amely száraz szarurétegből- és a nyálkarétegből épül fel (idegen nyelvű elnevezése: epidermisz); elhalt, "elszarusodott", így eltávolítandó "köpeny",
ˇ irharéteg a szemölcs (papilláris)- és kötőszöveti (rece) rétegből áll (corium); a kötőszöveti rostok befelé egyre lazábbak, vérerek-, nyirokedények és idegek megtalálhatók bennük; a szőrtüszők, faggyúmirigynyílások adják a bőr "barkaképét"; az irharéteg a feldolgozott bőr fő része,
ˇ hájas-hártya (subcutis) laza rostokból, zsírsejtekből tevődik össze; a bőrfeldolgozás elején eltávolítják.

A bőröket oldaluk alapján is jellemzik, az állat testét tekintve a külső felületet szőroldal (színoldal) elnevezéssel illetik (sima nappabőr, csiszolva nubuk), a test-felőli rész a húsoldal (ezt csiszolva alakul ki a velúr). Előfordul, hogy a vastagabb bőröket hasítással több rétegre bontják (pl. a borjúbőrből két-, a marhabőrből három réteget készítenek).
Állatfajtáként változóan alakul a barkakép is (szőrtől, sörtétől függően), pl. a báránybőrt finom "rajzolat", a sertését durvább barkarajz jellemzi.
Egy állatfajon belül a bőr minőségét számos további tényező is befolyásolja, így a neme (a hím bőre kevésbé értékes, durvább), kora (idősebb állat bőrének rostjai kevésbé rugalmasak), életmódja (szabadon élők bőre értékesebb), egészségi állapota (a bőr mindent "visszatükröz"), táplálkozás hatása (soványabb állat bőre ráncosabb, vékonyabb), éghajlati viszonyok (a bőr minőségének a hűvösebb, nedvesebb környezet kedvez) továbbá a levágás időszaka (a nyári bőr értékesebb).
A topográfiai felosztás szerint legjobb minőségű bőrt a hátrész (krupon) adja, a nyakrésznél közepes-, a hasszélnél gyengébb-, a fej- és lábrésznél a leggyengébb minőségű bőr található (utóbbiak vékonyabb, lazább, puhább, stb. bőrfelületek).

A bőrgyártás főbb folyamatai

A bőrgyárba beérkező nyersanyag tkp. szőrme, miután a leendő színoldalon még megtalálható a szőrzet is. Általában tartósított állapotban kerül feldolgozásra az alapanyag, ennek hiányában szárításos- vagy sózásos módszerrel mindenekelőtt konzerválást kell végrehajtani (csak így tárolhatók a szőrmék).
Az elsődleges megmunkálás, a cserzés előkészítés a vizes műhelyben áztatással kezdődik. A meszes vizes fürdő mosószerkészítményt ill. enzimhozzátétet tartalmaz. Az áztatás során kioldják a tartósítószert, fellazítják a szőrréteget, a szőrtüszőkbe behatoló mészvegyület elroncsolja a rögzítést biztosító részeket, így a szőrök mechanikai úton eltávolíthatók. A kaparással, vagy egyéb módon végzett kopasztással a "felső oldalt" a szőrzettől és a felhámrétegtől szabaddá teszik. Az "alsó oldalról" eltávolítják az irharéteg alatti hájashártyát, az itt előforduló részekről ezt a műveletet húsolásnak nevezik. Az enzimes pácolás eredményeként a rostok között elhelyezkedő könnyen bomló anyagoktól is megszabadul a nyersanyag. A felárás gyűjtőnévvel is emlegetett előkészítő műveletsor végén a bőröket vastagság és méret alapján különtartva kezelik (pl. elvégzik a hasítást az erre alkalmas nagyobb vastagságú alapanyagok esetén), majd a különböző minőségű felületeket vágással részekre darabolják (ez a kruponálás). A "színelés", simítás és esetleges zsugorítás után rendelkezésre áll a továbbfeldolgozásra alkalmas, félkész-bőr (cserzésre alkalmas), az ún. pőre.

A cserzés egy olyan fontos megmunkálási művelet, amellyel szinte új anyaggá alakul a bőr, miután nagy rugalmasságú-, fokozott hajlékonyságú-, víz- és rothadásálló termék jön létre. A cserzőműhelyben, a hordókban kezelt félkész-bőrök a kezelőfürdőből felveszik a hatást kifejtő cserzőanyagot (akár kémiai felületi hatás-, akár a rostok közé történő beépülés), ennek eredménye az említett több kedvező tulajdonságváltozás.
A cserzés növényi-, egyéb szerves vegyületekkel-, ásványi anyagokkal- és kombi-náltan végezhető.
A növényi cserzőanyagok alkalmas fák kérgéből-, egyes gyümölcsökből-, megfelelő levelekből-, gyökerekből származnak. Az ilyen kezelés hatására nehezebb és a világosbarnától a sötétbarnáig előforduló színű bőrök keletkeznek (világos színű bőrök nehezen érhetők el ezzel a módszerrel).
Az ásványi cserzés fő hatóanyagai elsősorban krómsók, kisebb mértékben, pl. alumínium-sók használatosak (kb. 80 %-os részarányt képvisel a "krómcserzés"). Az ásványi anyagokkal végzett cserzés könnyebb-, zöldesszürkés bőrt (így jól színezhető) produkál magas szilárdsági jellemzőkkel és kiváló fénnyel szembeni ellenállással.
Az "egyéb szerves" cserzőkészítmények fő megtestesítője a csukamájolaj (a tőkehal májából készített, főleg "A"- és "D" vitaminban gazdag termék), a kezelést oxidációs zsírsav reakció során végzik. Alapvetően a vadbőrök cserzése során alkalmazzák ezt a módszert.
A ritkábban előforduló kombinált eljárásoknál az említett módszerek együttes "bevetése" jelenti a bőrt tartósító (víznek- és rothadásnak ellenálló)-, puhító-, rugalmasságot garantáló "nemesítő" hatást.

A ruhaipari alkalmasságot biztosító, fontos műveleteket a bőrkikészítés során hajtják végre.
Először durvább préseléssel-, majd filcbevonatú hengerek közötti járatással víztelenítik a cserzett bőrt. A visszamaradt nedvességet gyorsított párologtatási folyamattal, forró levegővel működtetett légszárítógépen távolítják el a meghatározott minimális maradék nedvességtartalom betartásával.
A faragás műveleténél a húsoldali egyenlőtlenségek lehasításával a bőr egyenletes vastagságát érik el.
A színezést un. hordós eljárással ill. fedőfestési technológiával végzik. Előbbinél megfelelő színezőfürdőben kezelik a bőrt (pl. direkt-, fémkomplex-, pác-, reaktív-, bázikus- stb. színezékkel, amelyek a fehérjét tartósan, teljes keresztmetszetében színezik). A fedő eljárásoknál a rákeféléssel-, szórással- vagy öntéssel felvitt színezék kötőanyag segítségével vékony réteg (hártya) formájában kötődik a felületen (fontos a rendkívül vékony színezőréteg-felhordás, nehogy "műbőrszerű" hatás alakuljon ki). (Előfordul a két eljárás kombinálása is, amikor a hordós színezés egyenlőtlenségeit kiegészítő fedő eljárással kompenzálják.)
A színezést követő "zsírozás" feladata a hajlékonyságot biztosító, az eddigi eljárások során kivont puhító anyagok pótlása. A befejező szárításnál légszárítóval beállítják az előirt nedvességtartalmat, így érik el a tapintásra száraz bőrt.
A bőr természetes rugalmasságát, puhaságát a felépítő rostok nyújtásával, feszítésével tudják visszaállítani.
A csiszolásra pl. a nubukbőrök színoldali kezelése során kerül sor (a húsoldalon általában bolyhozást /esetenként csiszolást/ végeznek a velúr kialakítására).
Az appretálás (végkikészítés) során a szín- és húsoldalra felvitt védőréteg egyúttal szebb külsőképet kölcsönöz és fokozza a bőr hajlékonyságát.
A fényezéssel (a rendeltetési igénytől függően) a színoldalra felhordott segédanyag réteget bedörzsölve fokozódik a fényvisszaverő-képesség (a pórusok elzárása következtében a légáteresztőképesség csökken).
A vasaló-kefélő művelettel a felvitt viasz-szerű appretúra a felületet mattá-, simává teszi.
Az így elkészült bőrök alkalmasak többekközött ruhaipari feldolgozásra.

A ruhaipari bőrök tulajdonságai, fajtái

A már említett jellemzőkre visszatérve, ill. az egyéb tulajdonságokra utalva a bőrök a következőkkel rendelkeznek:
- nagy szilárdság és kopásállóság, megfelelő rugalmasság, jó nyújthatóság,
- puhaság, simulékonyság, feszesség,
- kedvező légáteresztő-képesség (a pórusokat eltömítő műveletek nélkül),
- időjárásállóság és megfelelő fénnyel szembeni viselkedés, hőállóság,
- vízállóság (kivéve a fedőréteggel nem rendelkező-, csiszolt bőröket),
- képlékeny állapotban (pl. nedvesség hatására) megfelelő alakíthatóság, formázhatóság,
- az előnyös tulajdonságok megtartása a feldolgozás-, viselés során.
A megfelelően előkészített és kikészített bőrök rendelkeznek a felhasználási igényeknek megfelelő minőségjellemzőkkel.

A ruhaipari felhasználást tekintve a fontosabb bőrfajták eredet szerint:
- borjúbőr: az egyik legértékesebb alapanyag, nappa- és velúr formájában alkalmazzák; a nappatípus finom barkaképpel, egyenletességgel rendelkezik; a velúr változatot az elegáns- selymes felület jellemzi,
- marhabőr: nagy szilárdságú, sűrű- és tömött rostszövedékű, kiváló kopásállóságú és alaktartó bőrtípus; a szőrtüszők egyenletes elhelyezkedése szabályos elrendezésű külsőképet mutat; a ruházati felhasználás a szarvasmarha-nappa esetében jellemző (a velúr változatot bőrruházat céljára nem használják),
- báránybőr: textilszerű puhasággal rendelkező nappa bőr, kellemes fogású, karcolásálló nemes és elegáns ruházati alapanyag; finom póruskép és kis tömeg jellemzi; rövidre csiszolt velúr típusát is használják öltözködésre,
- sertésbőr: jó kopásállóságú, szívós bőrfajta, az erősebb sörték és mirigynyílások nagy száma következtében felszíne porózus, barkaképe markáns; nappa változata kisebb mennyiségben készül, mert színoldalán a legkisebb sérülések is nyomot hagynak; velúr változata egyenletes teltségű, posztószerű fogású termék, magasabb zsírtartalma következtében a használatban könnyen kifényesedik; az. un. mosóvelúr elnevezésének megfelelően vízben tisztítható, puha fogása a mosás után is megmarad,
- szarvasbőr: rusztikus barkakép jellemzi (számos heg, színegyenetlenség),
- kecskebőr: nappa változatát a durvább pórusok miatt a ruhaiparban ritkábban alkalmazzák; selymes és lágyfogású velúrja viszont az alaktartóság és elegáns összkép alapján kedvelt alapanyag.

A ruhaipari bőrfelhasználásnál tehát a minőség és a méret a fő meghatározó, különös tekintettel a felsőruházati alkalmazásokra.

A bőrök konfekcionálásáról...

A ruhaipari feldolgozás a szortírozással kezdődik. Elsősorban a színhatás szerinti válogatás számít nagy szakértelmet igénylő feladatnak, miután a bőrök eltérően veszik fel a színezékeket, továbbá egy színezőtételbe 3-4000 db. bőrdarab "fér" bele. Így a színárnyalat- és színmélységű rendezőelvek szerinti kategorizálás azért fontos, hogy a ruhadarabon belüli idomok teljesen egyenletes külsőképet mutassanak (ne legyen színeltérés a konfekcionált termék külön kiszabott felületei között).

A szabás műveletét az egyedi módszer jellemzi, azaz a textilipari méteráruk feldolgozásánál elterjedt terítés (többrétegű terítékképzés) elmarad. A nagy szaktudást és időt igénylő kézimunka a bőrök eltérő minősége és mérete (a bőrök területét négyzetlábban is megadják / 1 négyzetláb = 929 cm² /, nálunk a négyzetméter és deciméter használatos) miatt kerül előtérbe. A terítékrajzok értelemszerűen mellőzésre kerülnek, a szabász a szabásminták elhelyezését gazdaságossági kritériumok prioritásával végzi, miközben a következő tényezőkre ügyel:
- a rendelkezésre álló bőrfelületek és a szabandó idomok méretének optimális összhangja,
- a színeltérések (színmélység és színárnyalat) figyelembevétele, egyéb szempontok (pl. velúrok "szőriránya", stb.) mérlegelése a késztermék minőségére,
- a bőr egyenlőtlenségei (hegek okozta problémák, hasszélek eltérő minőségű részei) miatti minőségromlások elkerülése,
- különböző bőrhibák (lyukak, karcolások, egyéb sérülések, stb.) "kikerülése", ill. esetleg optimális "elhelyezése".
A megfelelően elhelyezett szabásminták (ügyelve a gerincvonalra szimmetrikus elrendezésre) segítségével kerül sor az összevarrandó alkatrészek éles késsel történő kivágására. A kiváló minőségű felületekből szabják a fő alkatrészeket, a "problémásabb" részekből a takart idomok (pl. zsebfedő alsórész, alsógallér, alsó ujjapánt, stb.) készülnek.
Az alkatrészek számozását közvetlen fonákoldali bélyegzéssel (kézi számozó, pneumatikus bélyegzőgép) vagy közvetett módon (pl. öntapadós papírcímke) végzik (az egy termékhez tartozó alkatrészek "összeszámozása" kötelező). A jelöléseknél tilos a fúrásos módszer alkalmazása, a belső jeleket varrodai sablonokkal (pl. zsebek, gomblyukak helye, stb.) krétával kell feltüntetni (ezt a szabász végzi, esetleges módosításokat a varrodában végeznek).
A gallérokat, szegélyeket, hajtókákat ragasztó-bevonatos vlies-szel, ragasztószalaggal, ill. egyéb anyaggal erősítik, a rögzítést vasaló- ill. préselőgépekkel végzik. Az alkatrészek rávarrását segíti az ún. buggológépes művelet, amellyel a szélek behajtását-, leragasztását hajtják végre.

A bőrvarrógépek jellemzői
A bőrök varrásához speciális gyorsvarrógépeket, célberendezéseket és automatákat használnak. A gépek terhelhetősége és teljesítménye alapján többféle típus ismert (gyors, közepes, lassú; könnyű, közepes, nehéz). Értelemszerűen a vékonyabb bőröket könnyű-, a vastagabb alapanyagokat több rétegben a nehéz gépekkel varrják. Az anyagtovábbítást az asztalból kiemelkedő recézett szerkezettel ( alsó továbbítás), felső szorítótalp vagy görgő és együttmozgó alsótovábbító (alsó-felső megoldás) segítségével, ill. az alsó-felső továbbítást a tűtovábbítással kombináló kialakítással végzik ( a bőrök csúszási hajlama, a helyeként eltérő anyagvastaság és sűrűség indokolja a speciális anyagtovábbítási módozatok alkalmazását). Fontos a finom osztású (élmentes, polírozott) továbbító fogazat megléte, esetleg fogazás nélküli műanyagbevonatos továbbítók használata, a teflonbevonatú leszorítótalp alkalmazása ( a talpnyomás optimális beállításával kerülhetők el a fogazatnyomok a bőrön).

A tűkről, cérnákról, varratokról...
A varrógéptűk kiválasztására nagy gondot kell fordítani a finomság, tűhegyprofil és felületi kialakítás tekintetében. A bőröknél a tű feladata az átszúráskor a rostok elmetszése (nem elég a "szétfeszítés"), miután ennek hiányában a sűrű rostozat miatt olyan nagyfokú tapadás alakulna ki, amely a fokozott súrlódás következtében a cérna hőkárosodását, a tű törését okozná).
Így a különböző élprofil kiképzésű (pl. négyélű) és vágóhegyű (gyöngy, lándzsa, stb.) varrógéptűket alkalmazzák Nm 80 - 130 finomságban (pl. összevarráshoz nappánál 80-90, ill. velúrnál 90-100 finomságút; dísztűzéshez 90-100, ill. 100-130 finomságú ajánlott;/emlékeztetőül: a tűfinomság a lyuk fölötti tűszár átmérőt jelenti századmilliméterben kifejezve/.). A textiltermékekhez használatos varrógéptűket csak egyedi esetekben, így rendkívül vékony és laza bőrök esetén lehet kivételesen használni (ezek a "vászontűk" kúpos hegyvégződésűek, csúcsuk lekerekített, tűlyuk alatti keresztmetszetük köralakú; a textilanyag fonalait csak széttolják, nem roncsolják).
A varrócérnáknál főleg mercerezett pamutcérnák előnyösek bőrvarrásra (pl. összevarrásra 16,6x3 tex-es, dísztűzésre 37x3 tex finomságú), ugyanakkor speciális, pl. poliészter filamentfonalakból kialakított cérnák is alkalmazhatók (pl. 11,3x3 ill. 22,6x3 tex). Lényeges a varrócérna optimális fékezése, nagyobb "visszatartás" esetén a bőrbe belevágódó cérna tartós károsodást okoz.
Számos összevarrási-, rávarrási-, szegő ill. dísztűző varrástípus ajánlott a bőrök konfekcionálásához, ezeket az alapanyag sajátosságai és a késztermék elvárt minőségjellemző alapján kell megválasztani. Egyes megoldások alkalmazást külön meg kell fontolni, pl. nyitott-szélű összevarrás csak teljes keresztmetszetre kiterjedő színezésnél valósítható meg, vagy pl. a szélek eltisztázásása-, szegése a sűrű rostszerkezetű bőröknél elhagyható, stb. Előfordulhat a szélek cakkozása díszítő jelleggel (pl. zsebtasaknál, szabásvonal-széleknél, stb.).
Az összeállító varrtatoknál a varrásszélességet (minimum 8 mm) erősebb mechanikai behatással (fakalapácsos ütögetés, kézi hengerezés) szétválasztják vagy egyoldalra rendezik (egyúttal a varrat környezetében a bőrrétegek vékonyodnak is).
A varratoknál a nagy szilárdságú huroköltés terjedt el, a 2 mm-nél kisebb varrattávolságot a bőr sérülése miatt kerülni kell. Az öltéssűrűség meghatározásánál ügyelni kell arra, hogy a túl közel eső beszúrási lyukaknál a bőr beszakadhat (ösz-szevarrásnál 3,5-4/cm, tűzésnél 2,5-3/cm öltéssűrűség ajánlott). A káros anyag- és gépigénybevételek elkerülésére az 1400 - 1600/perc-es varrógép-fordulatszám tartomány ajánlott.

Bőrök hőmegmunkálása
A hőmegmunkálási eljárások közül számos ragasztási- ill. vasalási módszert al-kalmaznak a bőrruházatok előállítása során, amint erről már részben szó esett. A ragasztók kiválasztásánál figyelembe kell venni az esetleges tulajdonságváltozásokat (pl. bőr keményedése, elszíneződése), a ragasztás varrhatóságra gyakorolt hatását, ragasztási hőmérsékletet és a kötési időt, a ragasztott felületet viselkedését a soronkövetkező megmunkálási műveletek során. A ragasztó lehet folyékony (oldat, diszperzió), a szilárdulást az oldószer elpárologtatása biztosítja. Más esetben a megolvasztott állapotú ragasztóanyag segítségével jön létre kötődés. Előfordulhat szilárd szemcsés felvitel is, pl. a pontszórással a bőrre juttatott ragasztó vasalás hatására olvad, majd hűlve megszilárdul. Az alkatrészek széleinek leragasztását, varrásszélességeknél a rögzítést folyékony ragasztóval végzik. Az aljarészt, ujja alját, karöltőt, stb. ragasztószalaggal fixálják. A nagyobb felületeknél (pl. eleje alátét) ill. egyes alkatrészeknél (alsógallér, zsebfedő, stb.) a frontfix eljárást hajtják végre, alacsonyabb olvadáspontú bevonatos textíliák alkalmazásával. A húzózárak rögzítését öntapadós ragasztófilmmel is végzik, a kötést biztosító réteget enyhe nyomással viszik át a hordozóanyagról a bőrre. A műszőrme bélések rögzítése szintén végezhető ragasztással, a szilárd ragasztófilm ill. fátyol biztosítja a kötést, hő, nyomás, esetenként gőz hatására.
A bőröknél 110...140 °C-os, 14...15 másodpercig tartó, 10 ... 15 kPa felületi nyomású hőmegmunkálás ajánlott présgépes technológia esetén.
A vasalást 90-100 °C-on lehet végezni kézi vasalóval ill. törzs, ujja, és vállrész vasalóprésekkel. A bőrök fokozott hőérzékenysége miatt a vasalás kényes művelet, rendkívüli szakértelmet és körültekintést igényel.

A kellékekről
A bőrruházati termékeknél a ragasztó bevonatos termékeken kívül értelemszerűen egyéb kellékek is szükségesek. Általános testbélésanyagként a viszkóz-filamentből szőtt béléskelmék alkalmazandók, melegítő bélésként a szövetkabátoknál használatos anyagokat (pl. az un. malimo kelméket, ahol az egymásra rétegelt fonalrendszereket hosszirányú varrással rögzítik) lehet igénybe venni. Előfordulhat műszőrme bélés (pl. gyapjú, viszkóz, poliészter, poliamid, stb. szálbunda és hordozószövet varrvahurkolásos, varrófonal nélküli - azaz a szálbundából áthúzott pászmák segítségével - előállításával; vagy kettősszövetként készülő láncbársonyból képzett plüss; tűzött műszőrme, stb.), ill. valódi szőrmék felhasználása. Utóbbiaknál a prémes állatok szőréből (pl. vadászterületekről származó állatok, így farkas, róka, hiúz, menyét, stb.; tenyészállatok, pl. nerc, perzsamacska, stb.; vágóhídról kikerülő szőrmék, pl. juh, kecske, borjú, stb.) kikészített bundák kerülnek alkalmazásra.

A bőrök és feldolgozásuk helye a ruhaiparban (?!)

A cikkben tárgyalt témák említése a textil- és textilruházati ipart felölelő szakágazatok területén talán egyesekben megütközést vált ki, mondván ez nem idevaló, hagyjuk a "tímárok és szűcsök" munkáját a maga helyén.
A fentiek cáfolására annyit, hogy a korszerűbb tan- és szakkönyvekben a "ruhaipari anyag- és áruismeret" könyvekben egyértelmű helyet kaptak a valódi bőrök, mint alapanyagok. Hasonlóan ilyen "helyen" tárgyalják a bőrök feldolgozását és tulajdonságait, valamint a vonatkozó szabászati-, varrodai- és hőmegmunkálási ismereteket. A gazdasági átalakulások során egyes szakterületek "összemosódása" ill. "egymásbahatolása" szintén indokolja a valódi bőrök ruházati ipari vonatkozásainak tárgyalását. Mint a bevezetőben olvashattuk: a korszerű bőrruhakészítő gyárak mellett bőrprofillal kiegészült konfekcionálóüzemek is versengenek, hogy a bőrruházat iránti fokozódó igények kielégítésében eredményesen helytálljanak. Így egyértelmű, hogy a bőrfeldolgozásban célszerű, ha jártasságot szereznek a továbbfeldolgozók, akik a bőrruhakészítésre személyi- és tárgyi feltételek megteremtésével kellően reagálnak.
Ide kívánkoznak a műbőrökkel-, mű- és valódi szőrmékkel kapcsolatos konfekcióipari kérdések is, amelyeket későbbi ismertetések során kívánunk közreadni.

Kutasi Csaba